Ha valaki azt kérdezné, hogy melyik nap szeretnék repülőzgetni, a szeptember 11.-e nem lenne benne az első 10-ben...
Ennek ellenére magával a repüléssel nem volt probléma, csak minden mással. Hétfőn még dolgoztam, olyan fél9-12ig megállás nélkül takarítottam, nagyon finom volt... Majd felvettem a kölyköt, és elütöttük az időt, amíg Sammy nem jött. Nagyon cuki volt, már olyan 3-4 tervvel előállt, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy ne kelljen otthagynom őt. Olvadoztam szétfele. Sammy hazaérkezése után, minden négyzetcentijét kitakarítottam a szobámnak, összepakoltam, lefürödtem, mindenre készen álltam 9kor. Sammyvel még filmezgettünk kicsit, meg kigugliztuk az útvonalat a coach stationhoz, majd Gaurav apu is hazaért, és olyan 11:10 körül kanyarodtunk ki a háztól.
Gugli szerint 15 perces út,11:45kor ment a busz, úgyhogy minden zsír volt. 30 körül odaértünk ahova a GPS mutatott, de ott nem volt 1 db coach station se... Úgyhogy elmentünk a metro stationhoz, amihez közel kellett volna legyen, de ott se volt semmi. Így tekeregtünk egy ideig, míg Gaurav apu megszólalt, hogy: "Sorry Bogi, de ezt nem fogod elérni..." Agyam persze egyből elindult, hogy mi a fenét tudnék így csinálni, hiszen így a repcsit se érem el... Szerencsére volt nálam 1 kis papírka, amire rá vannak írva ennek a busznak a megállói, megnéztük, a kövi volt Durham, fél óra múlva, úgyhogy kitaláltuk, hogy megpróbáljuk ott. Gaurav apu 200-zal nyomta, miközben én igyekeztem kiguglizni a durhami buszpályaudvart. Olyan 0:10-re oda is értünk, de nem láttuk sehol, szóval megszólítottunk három helyinek tűnő pasit, akik azt mondták, hogy a buszpályaudvar már rég bezárt... A sírógörcs határán próbáltam nekik magyarázni, hogy az én buszomnak itt kellene lennie, erre ők: "Jaaa a National Coach! Hát az itt van a sarkon túl!" Odalódultunk és tényleg ott volt. Már bent állt a buszom, percekre az indulástól. Na odarohantam, Gaurav apunak szánt sűrű hálálkodás közepette, és felszálltam. Nem igazán hittem, hogy ez még ma megtörténik... Elindultunk, ekkor volt olyan 0:20, és tudtam, hogy majd 4:50-kor kell átszállnom Milton Keynes-nél, az onnan 5:30kor induló lutoni buszra. Egyszer-kétszer bealudtam, de így is max 1,5 órát sikerült összesen. 4 óra körül ébresztett a mellettem ülő pasi, hogy mindenkinek le kell szállni, mert elromlott a busz... Ekkor más azt se tudom hol voltunk. Átszálltunk egy másik buszra, de mire elindultunk már több mint fél óra késésben voltunk. 5:13-kor hallottam, hogy a sofőr azt mondja, még 25-30 perc Milton Keynes... Ekkor megint rosszul lettem, hiszen ha nem érem el a másik buszt, akkor a repcsit se... Kicsit volt kilátástalan a dolog. De valamilyen csoda folytán 5:25-re odaértünk. El se hittem. Még várni is kellett! Nah innen már karikacsapás volt. De csoda hogy egész nap görcsben volt a gyomrom?!
Furcsa, hogy nem furcsa itthon. Minden ugyanolyan, mintha ez a 2 hónap meg se történt volna. Meg mi ez a meleg?! Ez nem normális!! Máris hiányzik Angliám! Meg a Rhea.
Megint megköszönöm mindenki támogatását, és befejezem a blogot. Mert, ugye, ez egy au pairről szól, nem rólam. Reményt ad az, hogy most már bizonyított:
BÁRMIKOR VISSZAMEHETEK!!
