Nem is tudom, hogyan lehetne elmagyarázni ezt a feelinget
olyannak, aki még nem élte át. Nem csak az, hogy Anglia, mert azt már elégszer
kifejtettem, hanem az is, hogy viszonylag egyedül vagy egy viszonylag idegen
országban. Ez nem olyan, mint amikor a családdal vagy a barátokkal elutazol
külföldre, mert akkor azért mégiscsak ott van valaki melletted, nem
hagyadkozhatsz csak magadra. De itt, már az az érzés is, hogy én képes vagyok
ilyesmire, hogy teljesen egyedül kijöjjek ide, élvezzem, sőt még túl is éljem,
és ne akarjak hazamenni elég ahhoz, hogy az alap gúdfíling meglegyen. Pláne ha
még minden más is klappol. Ilyenkor, ha rossz a gyerek, vagy sokat kell
takarítani, vagy csak bal lábbal kelek, elég kimennem az utcára, meghallanom az
angol beszédet (ami otthon úúúgy hiányzott...) vagy meglátnom az angol
utcatáblákat és máris jobb kedvre derülök. J
Azért persze
hiányoztok is, hogy is ne hiányoznátok. Nem is kellet 2 hét a kijövetelem után,
hogy a hugicám legyen a háttérkép a telómon. Laptopomon meg persze még mindig a
Június végi sleepover party képe van. J
Meg ahogy itt jövök megyek, valahogy mindig arra figyelek mikor látok meg végre
valami magyart. Néha már egy olasz vagy indiai zászló is feldob... Olimpiai
megnyitón is végig csak a magyarok bevonulását vártam. Meg van valami Hungarian
rally, amit mindig látok a műsorban, de sose nézem meg mi lehet az. Csak jó ott
látni azt a szót. Mondjuk ahogy a Rhea „bakkkeer”-ezik, az már kicsit
idegesítő... Hetek óta ki se mondtam!!! Kénytelen vagyok beérni az „Azt a rongybatekert hónaljmankót!”-tal... -_-’
