Igazából arra se
számítottam, hogy emlékezni fog rám. Nem méghogy örülni is!
Persze a kezdeti lelkesedés hamar elmúlt, aminek kicsit örültem is, egy idő után már meguntam, hogy a szabadidőmben is követ. Visszatértünk a dolgos hétköznapokba, újra rendszert kellett felállítani. Ezután már majdnem gyerekjáték.
Ő maga egyébként nem sokat változott. Úgyanúgy beszél folyamatosan, kérdez, de mindig („váááááj jú dúing det??”), fél a mászókán, de még a legegyszerűbb helyeken is. Ez utóbbi eléggé furcsa számomra a drága unokahugival töltött év alatt, aki inkább kockáztatja meg a leesést, mint hogy meg se próbáljon felmenni. Na ez nem a Rhea... Not at all...
Kicsit megnőtt, hosszabb a haja, vicceket mesél, és alapjában véve sokkal nyugodtabb egy évvel ezelőtti önmagához képest. Már nincsen sírás reggelente, ha apu/anyu elmegy dolgozni és nem siránkozik folyton ha nincsenek vele.
A minap azt is mondta, hogy jobb nanny vagyok mint az előző
volt („Eli”). Ez azért eléggé megdobogtatja az ember szívét. J Annyit tudok róla so
far, hogy olasz volt, 23-24 éves, szemüveges, nem tudott főzni, még tésztát
sem, nem jött ki jól Rheával, össze-vissza pakolászta Sammy cuccait,
egybemosta a színes-nemszínes ruhákat,
nem volt a higénia nagy szeretője, október óta volt itt és szívesen
visszajönne, ha én leléptem. Sammy azt
mondja, nem szeretné visszahívni. Nem is értem miért... Azt is mondta, hogy
milyen jó lenne, ha tudnék maradni legalább egy évet. Én mondtam, hogy szívesen
maradnék, csak hát a suli, meg a barátok. De hát ha ők úgyis otthagynak, akkor
végülis mindegy...
